Anikó Imre: TV Socialism

Anikó Imre: TV Socialism

Duke University Press, 2016, ISBN 978-0-8223-6099-5, 328 p.

Author
Iván Forgács

Keywords: Eastern Europe; Central and East European media; Hungarian television; television history; socialism; transcultural research; mass communication.

(For an English translation see below)

Az európai posztszovjet régió társadalomtudománya igen lassan szokta elérhetővé tenni kutatásait az érdeklődők számára. A médiatudományok terén sem más a helyzet. Régóta várunk már egy átfogó munkára, amely áttekinti a közép- és kelet-európai televíziózás történetét és sajátos vonásait a szocialista időszakban. Anikó Imre kb. 300 oldalas könyve, a TV Socialism pontosan ezt az igényt elégítette ki, ám „Nyugatról” érkezett. A szerző könyve egy újabb példája annak, hogy a „nyugati” megközelítés hatékonyabb a kelet-európai tudósok erőfeszítéseinél. Igaz, Imre is Kelet-Európából indult. Így aztán könyve azt is példázhatja, hogyan előzte meg egy kelet-európai kutató a kelet-európai tudományt, hogyan tudta levetni magáról a régió pozitivizmusát, akadémikus szemléletét.

Anikó Imre, a közép-kelet-európai médiakultúra jeles szakértője tisztában volt vele, hogy Nyugaton korlátozott mennyiségű anyagra támaszkodhat. Ezen kívül marad számára némi szakirodalom, meg pár fontos interjú elkészítése. Illetve, még valami: saját tévénézői emlékei, élményei. És ott nyerte meg a témával, a kelet-európai államszocialista televíziózás áttekintésével vívott csatát, hogy bátran mert az utóbbiakra is támaszkodni. A lényegi mozzanatok, összefüggések feltárása érdekében vállalt egy kis szubjektív torzítást a részletekben. Ez a friss megközelítést jelzi a könyvének választott cím is.

Nem kevésbé szerencsés a téma címben is jelzett megközelítése. Imre nem a szocialista országok tévéjéről értekezik, hanem a TV szocializmusról, vagyis arról, milyennek közvetítette ezt a társadalmi modellt a szovjet régió televíziója, a tömegkommunikációs csatornán keresztül milyen értékek mentén, milyen kapcsolat formálódott a politikai vezetés és a nézők, a „nép” között. S mindezt belehelyezi a nemzetközi televíziózás kontextusába is.

A kialakított vizsgálati pályán Imre remekül, lenyűgöző magabiztossággal váltogatja a leíró-elemző és az összehasonlító módszereket. Példáinak többsége a magyar televíziózásból származik, könnyen kiemelhető lenne belőle egy magyar tévétörténeti áttekintés, ám a szerző olyan példatárként kezeli, amelyet használva magabiztosan el tud lendülni az összehasonlítások irányába, több ország gyakorlatán keresztül vizsgálva a TV szocializmust. A legtöbb kitekintést a lengyel és az egykori csehszlovák tévé felé teszi, egy-egy fejezetet kifejezetten ezek produkciójára épít, de tájékozott a kultikus szovjet, jugoszláv, román, NDK műsorokban, sorozatokban is. Egészében tehát szabadon mozog a régió televíziózásában. Rokonszenves és gondolatilag rendkívül termékeny, hogy nem a nemzeti specifikus, hanem a közös, általános vonásokra koncentrál. Így válik lehetővé számára az is, hogy a régió gyakorlatát a nemzetközi televíziózás kontextusában vizsgálja, ami meglepő sajátosságokra és összefüggésekre vet fényt a két politikai-kulturális övezet között.

Sok kortárs művészettörténeti munkához hasonlóan Imre könyvében is az elméleti-módszertani bevezető a legizgalmasabb rész, amely kutatási koncepcióként is kezelhető. A négy részre és 12 fejezetre tagolt tartalmi kifejtés, a maga rendkívül gazdag információs anyagával együtt ezt a koncepciót igazolja, illusztrálja. Mint már utaltunk rá, a szerző az államszocializmus tévéjét az egyetemes televíziózás egyik alternatívájaként tárgyalja. A közös vonások hangsúlyozásával elutasítja azt a korábbi megközelítést, amely a Vasfüggöny mentén két, egymással ideológiai-politikai harcot vívó kulturális birodalomnak tekinti a szovjet típusú és a nyugati médiát. Ma már jól látszanak a kölcsönhatások, az egykori szocialista rendszerek életét pedig nem lehet a diktatórikus elnyomás szürke hétköznapjaiként leírni.

Ennek igazolására, a kelet-európai szocializmus új szemléletű megközelítésére Imre szerint a tévé sokkal jobb vizsgálati tárgy, mint a film meg az irodalom. Utóbbi főleg értelmiségiekre hatott, ezért inkább csak a politikai vezetés és az értelmiség viszonyáról árulkodik. A tévé ezzel szemben a szórakoztatás igénye miatt a vezetés és a lakosság viszonyát tárja fel, méghozzá érdekes kölcsönhatások mentén. Ám a szakirodalom, főleg Kelet-Európában, eddig szinte alig foglalkozott a témával, részben azért, mert a tévé lenézett volt az európai hagyomány szerint, és a rendszerváltás után is csak a szervezeti-technikai elemek tűntek benne kutatásra érdemesnek. Ezért ideje lenne egy komoly szocialista tévétörténet megírásának.

Anikó Imre azonban egyedül nem vállal átfogó, korszakokra, országokra bontott monográfiát, az általános vonások megragadását tűzi ki célul műfaji vonásokon keresztül. A műfajt így határozza meg: „Műfajon itt nem annyira speciális televíziós műfajokat értek, mint inkább transzkulturális kifejezési formát, mivel a szocialista műfajok nem fedik pontosan azokat, amelyek az angol-amerikai tévéből származnak.” (Imre 2016: 5). A cél tehát a szocialista televíziózás sajátosságainak megismertetése, transzkulturális vonásainak feltárása, a szocialista valóság árnyaltabb képének kibontása. A szerző azonnal három meglepő mozzanatra hívja fel a figyelmet.

„1. meglepetés: a tévé ambivalens státusza.” Jugoszláv, szovjet és egyéb források alapján a szocialista tévé az 1970-es évekig nehezen definiálta önmagát. A vezetésnek kezdetben nem volt róla világos koncepciója, nem tudta, hogyan valósítsa meg benne politikai-ideológiai céljait. Nem korlátozhatta sokáig a televíziózást nevelő műsorokra vagy klasszikus adaptációkra. És mivel főleg nyugati mintákat ismert, azokat szivárogtatta át a helyi struktúrába. Ez véleményem szerint azért is érdekes, mert az egykor szintén lenézett filmgyártás jelentőségét, propaganda lehetőségeit Lenin azonnal felismerte, és a tévé esetében még inkább ezt várná az ember. Imre forrásaiból azonban az derül ki, hogy a szocialista tévét, különösen Magyarországon és Jugoszláviában eléggé elhanyagolta a politikai vezetés, meglepően liberális légkör uralkodott benne, és sok alulról jövő, illetve külföldi hatás érte.

„2. meglepetés: A felfedezetlen szocialista közönség.” Az autokratikus kulturális-politikai vezetés számára Imre szerint szokatlan lehetett az a tömegkommunikációs helyzet, hogy napi, intenzív, a közvéleményben visszajelzéseket generáló kapcsolatban kell lennie a közönséggel, vagyis az ország szinte teljes lakosságával. Kiderült, hogy a vezetés nem ismerte ezt a „közönséget”, csak hosszú tapogatódzás után kezdett derengeni számára, milyen formában, milyen hangütéssel szólíthatja meg. Nagy engedményeket tett a szórakoztatás irányába, bár a nézők emlékezetében inkább az maradt meg pozitívumként, hogy a szocialista tévé komoly kulturális értékeket közvetített (klasszikus irodalmi művek adaptációi, népszerű-tudományos műsorok, stb).

„3. meglepetés: a szocialista tévé transznacionális története.” Imre fontos transznacionális momentumokra bukkan a szocialista televíziózás történetében. Olyan médium született, amelyet a rádióval együtt nem lehetett nemzeti határok közé szorítani. A szlovének, albánok olasz, az észtek finn, a magyarok, csehek, szlovákok osztrák, a keletnémetek nyugatnémet tévét tudtak nézni. Látták a nemzetközi mintákat, és beszéltek róla. Ez persze probléma volt a vezetés számára. De sok együttműködésbe mégis belementek, megtörtént a szabványosítás, az Eurovizió és az Intervízió közös programokat valósított meg. Lényegében egységesnek volt mondható az európai televíziózás közszolgálati, felvilágosító, hírközlő küldetése. És a reklámtevékenység is megjelent a szocialista televíziózásban, a szlovén tévé például részben ebből tartotta fenn magát.

Mindezek alapján Imre bírálja azt a felfogást, amely – például a Blignell és Flickers szerkesztette European Television History című kötetben (2008) – a transznacionális szempont ellenére elhanyagolja Kelet-Európát. Nyugati tévék is voltak komoly állami-politikai ellenőrzés alatt, ideje hát megszabadulni a hidegháborúra redukáló megközelítésektől. Annál is inkább, mert a szerző úgy véli, hogy a szocializmust nem lehet végleg megszűnt alternatívának tekinteni. Imre elutasítja a centrum-periféria megosztottságról szóló neoliberális modell kritikátlan elfogadását. A volt szocialista országokban él a szocialista múlt öröksége, a bennük zajló társadalmi-politikai folyamatokban ma is ott van a globális kapitalizmus kritikája.

Könyvében Anikó Imre színesen igazolja koncepcióját, kutatási programját. Az egyes adástípusok fejlődésének ismertetésén, konkrét műsorok elemzésén keresztül eleven képet fest nemcsak a szocialista televíziózásról, hanem magáról az ellentmondásos szocialista valóságról is. Először az élő műsorok legfontosabb típusait tekinti át, hangsúlyozva, hogy ezek közvetlensége, családiassága, elfordulása a hétköznapi élet felé, teljesen új kapcsolatot teremtett az állam és a lakosság között. A nevelési-oktatási műsorok egyirányú kommunikációját lassan felváltották a visszajelzésekre, nézői igényekre is épülő közéleti adások. Egy időben az egész lakosságot egyesíteni tudták a különböző vetélkedők. Ezt követően a szerző a nemzeti legendákra épülő történelmi sorozatok szerepéről, jellegzetes vonásairól ír. Kényszerű ideológiai kompromisszumot lát bennük, amelyben a szocialista társadalmi perspektíva elmosódása a nemzeti identitás megerősödését eredményezte. A nemzeti történelem egyébként a nyugat-európai sorozatoknak is divatos tematikája volt.

Gondolatébresztő (bár véleményem szerint kicsit erőltetett) a könyv harmadik tematikai egysége, amely a nők szerepét vizsgálja a szocialista televíziózásban. Ebből a szempontból közelít meg egyes, a szappanoperák előzményét jelentő kommersz sorozatokat is. Imre úgy érzi, ezeknek a produkcióknak erős a „feminin jellege”, gyakran olyan nők a főhőseik, akik mindent meg tudnak oldani a családban, vagy akár a bűnözők elleni utcai küzdelemben – mint például Linda, egy kultikus magyar sorozat címszereplője. Amiben valahol a konszolidált, jóléti világ közélettől elforduló fogyasztói szemlélete, hétköznapi családiassága tükröződik. Végül a humor szerepét tárgyalja a szerző. Felvillantja a társadalomkritikai kabaré közép-európai hagyományait, és azok továbbélését a szocialista tévében. Ez a hangütés, a hozzá kapcsolódó műsorok szaporodása burkoltan már a rendszerváltás irányába mutat, bár kétségtelen, hogy a szocialista kultúrától sosem volt teljesen idegen az önkritikus szatíra.

A négy rész lényegében egy szocialista társadalom- és szellemtörténeti ívet rajzol fel. Ez önmagában érzékletesnek, hitelesnek tűnik, bár olykor azt a benyomást kelti, hogy az adástípusok elkülönülten, ezt az ívet követve váltották egymást. Valójában egyidejűleg léteztek, hangsúly-és arányeltolódásokról van inkább szó, amelyeket nagyon jól követ a könyv. Nem biztos, hogy a kelet-európai médiatörténészek örülnek majd, hogy Anikó Imre ezzel a munkájával megelőzte őket. Pedig a TV Socialism sok impulzust adhat számukra is. Útmutatót, komoly viszonyítási pontot jelenthet, felszabadíthatja őket a túlzott aprólékosság gátlásai alól. Imre kötete az eredmények gondolatok publikálására szólít fel, korszerűbb, informatívabb munkák írására ösztönöz. Én mindenesetre nagy kedvet kaptam, hogy részt vegyek a szocialista televíziózás további kutatásában.

Iván Forgács

Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (Eszterházy Károly Egyetem)

forgachivan@hotmail.com

English translation in collaboration with Alisa Rethy:

Social sciences in post-Soviet Europe are rather slow in making their research available to the public. The situation is similar in the field of media studies. We have been long waiting for a thorough study of the history and defining features of Central and East European television of the socialist period. At around 300 pages, Anikó Imre’s approximately 300-page book entitled TV Socialism is that much needed publication, even though it comes from the “West”. Despite the author’s own roots within Eastern Europe, Imre’s book seems to be another example of the Western approach surpassing the efforts of East European scholars. Or, perhaps, one could see this as an example of an East European scholar overtaking Eastern European scholarship, a feat made possible by exiting the positivist academic milieu of the region.

Anikó Imre, a distinguished expert on Central and Eastern European media culture, was fully aware that she could only rely on the limited amount of material available in the West. Along with some professional literature and a handful of key interviews, she prepared one more thing: her own memories and experiences of watching television. It is to this that she owes her success in analysing the subject – she dared to rely on this particular resource. In order to uncover contextual nuances and key connections, she accepted the possibility of subjective distortions of details. This fresh approach is also evident in her choice of title. Instead of simply examining the television of the socialist countries, she investigates “TV socialism” – the ways in which Soviet television dealt with this social model, the values represented through the channel of mass communication, and the ties developed between the political leadership and the viewers, or “the people”. She then places all of the above into the context of international television. Imre alternates between a descriptive-analytical and comparative methods with impressive skill and confidence. Most of her examples come from Hungarian television; however, by drawing connections and making comparisons Imre uses this material to examine TV Socialism across a wide range of countries. She most often makes forays into the world of former Polish and Czechoslovakian television, devoting one chapter each to these, byet she also demonstrates her knowledge of cult shows and series from Soviet, Yugoslav, Romanian, and GDR television. Thus she moves freely between the television productions of the region, developing an engaging and intellectually highly productive approach in which she chooses not to focus on nationally specific, but rather shared, general traits. This allows her to examine the television of the region in the context of international television and to reveal surprising connections between those two traditions.

Similar to many other contemporary works on art history, the theoretical-methodological introduction – which can be understood as a posited research concept – is this book’s most intriguing section. The further content, divided into four sections and twelve chapters and presenting a wealth of information, clearly confirms and illustrates this concept. As indicated above, the author discusses the television of state socialism as existing within the scope of universal television. Her highlighting of shared traits contrasts with previous approaches which divide Soviet and Western media into two distinct cultural realms engaged in an ideological-political war with each other. But now, the interrelatedness of these two realms has become clear and life in the former socialist systems cannot be described with the bleak imagery of everyday life under dictatorial oppression, as in Western propaganda.

Through this, Imre demonstrates that television is a far better prism than film or literature through which to study Eastern European socialism. The latter two mainly influenced the intelligentsia; hence their relevance is thus primarily limited to revealing the relationship between the political leadership and the intellectuals. On the other hand, due to the popular demand for entertainment, television reveals the interrelations between the leadership and the general populace through a series of intriguing interactions. However, this subject has been hitherto neglected in professional literature – particularly in Eastern Europe – partly because television was disdained by European tradition and, even after the regime change, merely its organisational-technical features were deemed worthy of study. This is precisely why it is high time for the publication of a serious treatment of the history of socialist television.

However, Imre does not venture to present a comprehensive study spanning periods and countries but, rather, aims to capture general characteristics through genre-like traits. She understands genre as “a transcultural form of expression rather than a set of specific television genres, since socialist genres do not exactly overlap with those derived from Anglo-American television” (Imre 2016: 5). Thus the goal is to present the unique features of socialist television and uncover its transcultural characteristics, generating a more nuanced image of socialist reality. The author immediately highlights three “surprising” details.

“Surprise 1: Television’s ambivalent status”. Based on Yugoslav, Soviet, and other resources, it becomes clear that, until the 1970s, socialist television struggled to define itself. Initially, the leadership lacked any clear concept for such self-definition, puzzled by how to achieve its political-ideological goals through the medium. It could not limit television to educational shows or classic adaptations forever. And since it was only aware of Western patterns, it slowly funneled them into its structure. I find this of particular interest since Lenin immediately recognised the potential of previously discredited film production and its opportunities for propaganda, and one might expect this to be particularly true in the case of television. However, we find out from Imre’s sources that socialist television was somewhat neglected by the leadership, particularly in Hungary and Yugoslavia, and therefore was characterised by a fairly liberal atmosphere and exposure to many grassroot and foreign influences.

“Surprise 2: Undiscovered socialist audiences”. According to Imre, it must have been unusual for the autocratic cultural-political leadership to find itself in a situation of mass communication in which it had to maintain an intensive, daily relationship with the audience – in effect the population of the entire country – and to generate feedback in the public opinion. It became clear that the leadership was unfamiliar with its “audience” and only managed to gain an inkling of how to address it after a lengthy period of fumbling about in the dark. They made a great many concessions concerning entertainment, although what was mostly memorable for the viewers was the fact that socialist television conveyed significant cultural values (adaptations of literary classics, broadcasting popular science lectures, etc.).

“Surprise 3: Socialist TV’s transnational history”. Imre discovers important transnational details in the history of socialist television. A medium was born which, like radio, could not be limited by national borders. Slovenians and Albanians could watch Italian television, while Estonians, Finns, Hungarians, Czechs and Slovaks, Austrians, and East Germans saw West German television. They saw international models and discussed them. Naturally, this was a problem for the political leadership. However, they still consented to a great deal of cooperation: technical standardisation was introduced, and (Western) Eurovision and (Eastern) Intervision produced joint programs. The public service, educational and informational mission of European television was fundamentally unified. Advertising also appeared in socialist television; for example, this was partly how the Slovenian television sustained itself.

On the basis of all this, Imre criticises the approach – as, for example, in the introduction and conclusion of Bignell and Flickers’ European Television History (2008) – which pays no attention to Eastern Europe, despite the transnationality of European television. Since Western television stations were also under major state and political control, this cannot be reduced to a Cold War phenomenon. Besides, according to Imre, socialism cannot be considered an entirely defunct alternative. She denies the uncritical perpetuation of the neo-liberal division of centre and periphery. The heritage of the socialist past is appreciable in the former socialist countries, and criticism of global capitalism is still present in their ongoing social-political processes.

Imre provides a wide range of justifications for her concept and research programme. Through her delineation of the development of various types of broadcasts and an analysis of specific shows, she provides a vivid image not only of socialist television but of the contradictory nature of socialist reality itself. The book first reviews the main types of live shows, stressing that their direct, familial nature and openness towards day-to-day life established an entirely new relationship between state and population. The unidirectional communication of educational programs was gradually replaced by shows of public interest, partially built on viewers’ feedback and demands. The contests and competition programs were capable of simultaneously uniting the entire population in a shared, simultaneous experience. Subsequently, the author delves into the role and characteristics of historical series based on national legends. She presents this genre as an ideological compromise wherein the blurring of the socialist perspective of society resulted in the reinforcement of national identity – just as, in a different way, such programmes functioned in the West.

The book’s third part, which examines the role of women in socialist television, is thought-provoking. From this standpoint, the section goes on to approach socialist television’s various commercial series – the antecedents of soap operas. Imre feels that these programmes had a pronounced “feminine nature” and often present women as their protagonists, whose heroic acts range from keeping the peace in their households to fighting gangsters on the street – as Linda in the eponymous Hungarian series. This mirrors the consumerism and everyday, familiar nature of the domestic world which shuns public life. In closing, the author discusses the role of humour, examining the Eastern European tradition of the social-critical cabaret and its survival in socialist television. This approach and the proliferation of this type of programming implicitly point toward the upcoming change of regime, although it is indubitably true that self-critical satire was a form of expression always present in socialist culture.

These four sections delineate an arc of the social and mental history of socialism. This structure is both revealing and credible, although it occasionally creates the impression that the various types of broadcasts occurred separately or sequentially. In reality, they existed simultaneously; we are merely dealing with shifts of emphasis and proportion, which the volume clearly reveals. Whether or not media historians based in Eastern Europe will be pleased that Imre got ahead of them with this work, TV Socialism has much to offer them. It can serve as a guide and a serious point of reference, demonstrating the advantage of taking a broader view, rather than concentrating exclusively on fine detail. Imre’s work calls on us to publish our research, and to present more modern and informative works. I, for one, am eager to conduct further research in the field of socialist television.

Iván Forgács

Institute for Educational Research and Development (Eszterházy Károly University, Hungary)

forgachivan@hotmail.com

Bio

Iván Forgács graduated in Hungarian and Russian philology from the Eötvös Lóránd University (Budapest) in 1983. From 1984 to 2012, a research fellow at the Hungarian National Film Archive. His profile is the Russian and East-European cinema. He has published articles on this theme in various periodicals, including Filmkultúra, Filmvilag, and Iskusstvo kino. In 1993-1995 and 2008-2012, he was the editor-in-chief of the periodical Filmkultúra. In the Film Archive in 1991, he founded an English language international film periodical Moveast on East-European cinema. He has taken part in TV-documentaries on the history of Russian and Hungarian film. In 2008, he completed his PhD on the Soviet cinema of the Thaw.

Bibliography

Bignell, Jonathan, and Andreas Flickers (eds.). 2008. A European Television History. New York.

Suggested Citation

Forgács, Iván. 2018. Recenzió: “Anikó Imre. TV Socialism. Genres, Identities, Narratives.Women at the Editing Table: Revising Soviet Film History of the 1920s and 1930s (szerk. Adelheid Heftberger és Karen Pearlman). Dupla különszám Apparatus. Film, Media and Digital Cultures in Central and Eastern Europe 6. DOI: http://dx.doi.org/10.17892/app.2018.0006.91

Forgács, Iván. 2018. Review: “Anikó Imre. TV Socialism. Genres, Identities, Narratives.Women at the Editing Table: Revising Soviet Film History of the 1920s and 1930s (ed. by Adelheid Heftberger and Karen Pearlman). Special Issue of Apparatus. Film, Media and Digital Cultures in Central and Eastern Europe 6. DOI: http://dx.doi.org/10.17892/app.2018.0006.91

URL: http://www.apparatusjournal.net/

Copyright: The text of this article has been published under https://creativecommons.org/licenses/by/4.0/ This license does not apply to the media referenced in the article, which are subject to the individual rights owner's terms.





Apparatus. ISSN 2365-7758